“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
(Wass Albert: Csaba)

Mégis!  (a korondi templom kertjében van felfüggesztve)
Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak, mégis szeresd őket.
Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeted, mégis tégy jót.
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz, mégis érj célt.
Ha jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót.
A becsületesség, az őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt.
Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis építs.
Az embereknek szükségük van a segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts.
A legjobbat add a világnak, amid csak van és ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!